Emlékszem gyermekkoromban minden olyan nyugodtnak, boldognak tűnt nem számított az idő és mindenki mosolygott rám, amitől én azt éreztem, hogy az emberek boldogok körülöttem, és ez visszahatott rám. Boldog voltam én is!

Na persze a gyerekekre általában mosolyognak a felnőttek, mert az egykori saját gyermekkorukat vélik benneük felfedezni, de ez így is van jól.Viszont az utóbbi években valahogy minden megváltozott, felgyorsultak a dolgok - köszönhetően a technikai fejlődésnek és a kapitalista világ által támasztott, gazdasági értelemben vett versenyhezetnek -, már nem mosolyog rám mindenki, és nem érzem, hogy az emberek körülöttem boldogok lennének, ami szintén visszahat rám. Én sem vagyok boldog!

Csak rohanok, rohanok, ahogy a felgyorsult világ a tempót diktálja, csak rohanok, hogy utolérjem magam, de minél gyorsabban, rohanok annál inkább távolodom igazi önmagamtól. Érzem, hogy rossz irányba tartok, de nem tudok vagy inkább nem merek megálljt parancsolni magamnak, mert félek, hogy az árral szemben nem fogok boldogulni vagy a modern társadalom által kondícionált agyam nem képes lefordítani pontosan, hogy mi is lenne a helyes és mi az ami csak illúzió. Nem tudom tegyek, kitől kérjek tanácsot talán a kutyámtól, aki egész nap csak nyugodtan alszik, nem törődve azzal, hogy mi lesz holnap, hogy mi lesz ha mások azt gondolják, nahát milyen egy lusta kutya ez. Nem érdekli. Nem gondol bele abba sem, hogy a gazdinak alanyi jogon járó rezsicsökkentés most ténylegesen hány százalékkal jelent többet a velőscsontból, ha a megspórolt pénzt visszafordítja a kedvence vacsorájára. Nem gondol bele semmibe csak vár.Várja, hogy a gazdi végre hazajöjjön az egész napi rohanásból és elvigye sétálni. Elvigye és legyen vele odaadó, kedves, türelmes és még jutalomfalat is legyen nála. Játszanak nagyokat és nevessenek, ahogy fújja a szőrüket a szél, miközben kergetik a labdát és csak ugrándozzanak boldogan jókedvűen. Nem gondol semmire csak erre.

A valóság pedig valami egészen más, valami, amitől szintén nem kéne, hogy boldog legyek, de ha belegondolok, akkor legalább kirajzolódik bennem valami, amitől a dolgok értelmet nyernek, mert már tudom, hogy mit csinálok rosszul.Ugyanis az elmúlt években ahogy én látom, a városi ember attól szenved, hogy mindig csak rohan még sincs semmire ideje. Ennek ellenére nem meri vagy éppen nem tudja abbahagyni és egy idő után megtörve beletörődik ebbe és megnyugszik.

Ezzel szemben a városi kutyák? Na nekik egyre több idejük van, már már olyannyira sok idejük van egyes városi kutyáknak, akiknek a gazdája sokat túlórázik, hogy szinte egy végeláthatatlan várakozásból áll az egész életük csak arra várva, hogy a gazdi végre hazajöjjön az egész napi rohanásból és elvigye sétálni. Elvigye és legyen vele odaadó, kedves, türelmes és még jutalomfalat is legyen nála. Játszanak nagyokat nevessenek, ahogy fújja a szőrüket a szél, miközben kergetik a labdát és csak ugrándozzanak boldogan jókedvűen. Nem gondol semmire csak erre.

Szóval én már tudom, hogy mit csinálok rosszul és ettől boldog vagyok, és mostantól fogva csak arra vágyom, hogy a kiskutyámnak ne kelljen rám várnia. Elviszem sétálni, odaadó, kedves, türelmes leszek és még jutalomfalat is lesz nálam. Játszunk nagyokat, nevetünk, ahogy fújja a szőrünket a szél, miközben kergetjük a labdát és csak ugrándozunk boldogan, jókedvűen. Most már nem gondolok semmire csak erre.